A déli határon túli régió megannyi településéről érkező, ám ennek ellenére szinte rekordidő alatt hatékony csapattá formálódó vajdasági elemisták (plusz kísérőik) hatvanfős alakulata (a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete koordinálásával) június 26-a és július 1-je között kapcsolódhatott be a Zánkai Erzsébet-tábor éltető és lüktető „vérkeringésébe”.
A délvidéki különítmény többségét a VMPE versenyeiről kikerülő, legtehetségesebb alsós és felsős diákok alkották. A táborba érkezőket ezúttal is a sport és az egészséges életmód, a környezettudatosság, a hagyományőrzés és a kézművesség, az önismeret és a közösségépítés, a digitális kompetenciafejlesztés, a tudomány és az ismeretterjesztés, a kultúra és a művészetek témájához kapcsolódó színes eseménykínálat várta/fogadta. Továbbá közösségfejlesztő programok gondoskodtak arról, hogy a gyermekek életre szóló élményeket szerezhessenek. Diákjainknak, illetve a kísérői/kisegítői éjjel-nappali teendőket bevállaló (ön)magunknak — heten voltunk ilyen szerepkörben — ezúttal a sötétkék színű egyenpóló jutott. Könnyed, fülbemászó dallammal kiegészítve, melyről csakhamar kiderült, vérbeli harci induló lesz az inkább mégis! Mondván: „Hull a szilva a fáról, sötétkék az altábor. / Minden versenyt megnyerünk, sehol sincsen ellenünk. / Sej, haj, ruca, ruca, kukorica derce!” S aztán, a napok múlásával, valóban jöttek a dobogós eredmények. Csak úgy sorjáztak az oklevelek a táborzárási kis és nagy buli plusz a tűzijáték előtt. Az előbbieket kevéssel szürkület után, az utóbbit meg közvetlenül az officinális takarodó előtt volt szerencsénk elkövetni. No, de azért mégse ugorjunk ekkorát az időben! Mert még adósak találnánk maradni az ünnepélyes megnyitóval; a tábortűzzel a „lilák” pavilonjában; az esti/éjszakai akadályversennyel az árokparton… A Fővárosi Nagycirkusz artistáinak előadásáról nem is beszélve.
Méltatlanul maradna le továbbá a napok egyhuszonnégy óráiban mindnyájunkra híven és rendületlenül gondot viselők sima felemlítése is. Holott nélkülük — Nélküle meg főleg! — aligha valósulhatott volna meg mindebből bármi is. „Itt a szívem, kemény föld, / pusztaság lett, törd most föl! / Itt a szívem, száraz kút, áss le mélyre, törjön út! / Elő víznek, mely tőled jön” — zúgott a felvezető refrén az ökumenikus tábori istentiszteleten. Történt mindez dr. Kiss-Rigó László, a Szeged—csanádi egyházmegye püspöke, ft. Balog Zoltán, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, Szamosi Szabolcs orgonaművész, valamint a táborban szolgáló TESTVÉREK (hitoktatók, keresztény szakkollégisták, szerzetesek, lelkészek) közös szolgálatában.
„A jó nem más, mint a dolgok ősi és természetes rendje. Egyszerűen csak az egyenes út. Jutalma önmagában van. Tisztává tesz és könnyűvé. Érzéseket ad, amiket nem vásárolhatnál meg Dárius kincsén sem, s amiktől nem foszthat meg semmiféle hatalom” (Wass Albert).
A Máté szerinti evangéliumban (Mt 8,23—27) olvashatjuk, miként csendesíté le Jézus a háborgó tengert. Ámbár mielőttünk is ott fodrozódott a víztükör, mi több, egy kisebbfajta zivatar is megkörnyékezte a tábort, mégsem volt okunk aggódni. Mindvégig megsegített bennünket az Úr. Mi meg cserébe, úgyszólván viszonzásul, igyekeztünk személyesen is átölelni az önmagunkban és felebarátunkban pislákoló szeretetet, mely művelethez azért inkább a szívre volt szükség. A tisztánlátáshoz.
„Képzelj el egy várost, ahol nem létezik a szeretet. Milyenek az emberek, a házak és terek? Hogyan tudnád megismertetni velük a szeretetet?” — köszönt ránk a feladat. A bibliodráma-foglalkozások során a gyerekek önmaguk fogalmazhattak meg erkölcsi, morális igazságokat, illetve kifejezhették egymás iránti elfogadásukat, megbecsülésüket. Őszintén? A lehető legjobb pillanatban kínálkozott fel sokunk számára eme elcsendesedési és lelki kitárulkozási lehetőség. Pedig akkor és ott hirtelenében teljesen más zsánerben gondolkodtunk. Valami, talán még a csocsózásnál is pörgősebb dologban.
„Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a világban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. És a haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma már annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne belőle? S ezért van az, hogy amit ilyen céllal felépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és a helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma” (Wass Albert).
A programok megvalósításában nagy szerepük volt a TESO-knak, vagyis azoknak a fiatal tábori munkatársaknak, akik előzőleg alapos képzésen vettek részt, hogy turnusonként csaknem háromezer táborozó jól érezhesse magát itt Zánkán, a Tihany és Badacsony közötti balatoni partszakaszon. És persze, az idén is volt/lesz Hősök Napja, az a szerda délelőtt(ök)re időzített tábori programsorozat, amelyen a gyermekek és kísérőik játékos formában ismerkedhetnek meg például a rendőrök, tűzoltók, terrorelhárítók hivatásával.
Végezetül meséljenek újra a fotók, melyekhez csupán egyetlen kölcsönvett intelmet társítanék. Azt a bizonyos elméleti útmutatót*, amelynek gyakorlati implementációja — Istennek hála! — ezúttal is eredményes vala. Magyarán: az alapozás az újoncoknál is sikeresen megtörtént! Mehetünk tovább.
*„Meg kell tanítani a gyerekeknek azt, hogy önmagáért élvezzék a tanulást, ne csak azért, hogy jó jegyeket kapjanak. Azok a gyerekek, akik élvezik a kihívások legyőzését, felnőtt életükben is keresni fogják a kihívást jelentő helyzeteket. Nagyobb valószínűséggel ragadnak meg új lehetőségeket, keresnek új módszereket, dolgoznak olyan feladatokon, amelyeknek nincs egyértelmű megoldása, és ösztönöznek másokat arra, hogy nehéz problémákon dolgozzanak” (Csíkszentmihályi Mihály).
Írta Martinek Imre
a Hét Nap „Tábori napló – a részleteken túlmenően” c. cikkjében